Nyomtatás

Thorma János

(Kiskunhalas, 1870. április 24. - Nagybánya, 1937. december 5.)

Thorma János Kiskunhalason született 1870. április 24-én. Kisnemesi eredetű családjuk birtokukat elvesztve tisztes polgári-hivatalnoki életformát élt. Apja csopaki Thorma Béla adóhivatali pénztárnok, anyja galántai Fekete Gizella.

A halasi rokoni szálak nem szakadtak el azután sem, hogy a család áttelepült Jászberénybe, s onnan 1884-ben végleg Nagybányára. Vári Szabó István polgármester ösztöndíjat járt ki Kiskunhalas városánál a fiatal, tehetséget mutató festőnek, hogy külföldön tanulhasson. Thorma János szülővárosában járva több portrét, életképet festett (Berki Antal és felesége, Bessenyei István, Kossuth Lajos, Szenvedők) élményei alapján, és megrendelésre.


A Thorma családban a gyermekeket a töretlen hazafiasság, az 1848-as eszmék szellemében nevelték. A forradalom és a Bach-korszak még nagyon élő emléke a szülőknek; erről szólnak a festő gyermekkorában hallott történetek. Mikor Thorma a nagybányai minoriták iskolájába került, a gimnáziumi évek alatt, a gyermekkor mesévé színesedett elbeszélései immár konkrét történelmi ismeretekké hitelesedtek.

A pályakezdő Thorma előbb Pestre ment, Székely Bertalan növendékeként kezdte meg tanulmányait, s onnan vezetett útja az akkori gyakorlat szerint a bajor fővárosba, Münchenbe.

Thorma itt Hollósy Simon köréhez csatlakozott. Az ő nagy hírű magániskolájában ismerkedett meg az új művészeti eszmékkel. A müncheni Hollósy-kör a Párizs felől érkező hírek nyugtalanító lázában égett. Thorma és a szintén nagybányai Réti István azután is kapcsolatban maradt velük, hogy közben ők maguk is megtapasztalhatták a francia főváros művészeti életét. Thorma 1891 és 1895 között dolgozott Párizsban; a Julian Akadémiát látogatta, Szenvedők című első nagy képe Mention honorable elismerést kapott a Párizsi Szalonon 1894-ben.

A millennium küszöbén a két volt tanítvány, a már önálló pályára lépett Thorma és Réti lesznek azok, akik Hollósyt a nagybányai leköltözésre rábírják. Itt született, látszólag véletlenül, de a műtermekből a szabadba lépő festészet törvényszerűsége szerint, a nagybányai festőkolónia. E pillanattól kezdve az alapítók, a későbbi tanárok között ott van Thorma János is, az Alföldről Nagybányára honosodott festő. Életműve és öröksége, miként pályatársainak is: Közép- és Kelet-Európa legjelentősebb művésztelepe. Hollósy távozása után, 1902-től Ferenczi Károly, Réti István, Grünwald Béla és Thorma János lett az állandósult nagybányai festőtelep és szabad-iskola vezetője.

Ha a kolónia alapozásában Hollósyt illette a vezérszerep, az utóvédharcok rendíthetetlen pompeji katonája Thorma János volt. Szelleme még akkor is védte a sáncokat, amikor ő maga már másnak adta át tisztségeit. S miként a királydrámákban: egyszerre pusztult el a művel. Halálának éve a festőtelep megszűnésének dátuma.

Jól kitapinthatók a kolónia történetében feladatvállalásainak határai. Ferenczy Károly elhunyta előtt, 1917-ben vette át a Nagybányai Festők Társasága elnöki tisztségét. Fizikailag is közel került ugyanakkor a művésztelephez, a közösséghez. A távoli Felsőbánya utcából anyja halála után elköltözött; 1917-től a kolóniakertben bérelt műtermet és lakást.

Összetett, olykor ellentmondásos egyéniségében minden más hangzaton átütött a karizmatikus vezető jelleme, a mély hivatástudat és a vezérségre született becsvágy. Művészete válságos szakaszaiban szervező-irányító aktivitása erősítette önbizalmát. Szeretett vezetni, így hát jól is végezte feladatát. Bernáth Aurél jegyezte fel róla: "Ha Thorma külsejére gondolok, emlékeimben még ma is úgy él (…) szép, konok és komoly, napbarnított férfi volt, egyenes tartással, erős arcvonásokkal és fehér hajjal. Csendes, szilárd, bár szűkszavú beszéde súlyt adott mozdulatainak, és nézése is támogatta szavát, ahogy egy kissé oldalról szemügyre vette a vele társalgót". (Bernáth Aurél: Utak Pannóniából. Budapest, 1960. 23.)

Ferenczy arisztokratizmusával és Hollósy művészgőgjével szemben a vidéki polgárcsaládból származó Thorma mindvégig megőrizte dzsentris kedélyességét, társaságszeretetét, de méltóságát föl nem adó közvetlenségét. A mindenkori városvezetőkkel fönntartott kapcsolatai 1918 után is rendkívüli hasznára voltak a kolóniának. Tengernyi bajból segítette ki a közösséget; közbenjárt egyéni ügyekben, sérelmekben. Diplomáciával, határozottsággal intézkedett, érvelt, kért, egyezkedett. Képekkel telerakott, tágas, tiszteletet parancsoló műtermében gyakran fordultak meg igen befolyásos emberek, miniszterek, államtitkárok. A hivatalosságok vele tárgyalták meg a kolónia minden dolgát; gyakran vásároltak is tőle. Autoritását a bukaresti művészkörök épp úgy elismerték, mint a helyi politikai vezetők.

A kolónia társadalmi életének szenzációja volt, amikor az addig magányosan élő, hatvanéves művész feleségül vette volt tanítványát és távoli rokonát Kiss Margitot. Ez az 1929-es év szeptemberében történt. Feleségével közösen kiállított Szatmáron az 1931-es esztendő őszén.

A szabad-iskola egykori alapítói között ő ragaszkodott leginkább a történeti romantikához. Hitte, majd csak hinni akarta, hogy a műtermi komponált mű összehasonlítható a természetelvűséggel. Heroikus történelmi kompozícióját, a Talpra magyart! sziszifuszi küzdelemmel festette tíz év megszakítással negyed századon át, élete végéig.

Thorma az élete folyamán nyitott volt a különböző művészi irányzatok iránt és már az 1900-as évek elején igyekezett változtatni, fejleszteni festészetén. Így jött létre az a néhány gyönyörű, mélytüzű színekkel festett alkotása, mint a Kocsisok között, Kártyázók, Napraforgós csendélet.

Az 1910-es évek elején vékony színfelületeket hoz létre, élénk, keveretlen színfoltokat alkalmaz (pl. Húsvéti kenyérszentelés, Borsót fejtő parasztember, Tavasz). Az 1920 utáni festészetében sikerült egyéni hangnemben, egyedülállóan lírai hangvételű, természetbe és tájképbe emberi, női alakokat helyezve remekműveket alkotnia. Sajnos, ezen munkáit Erdélyen kívül szinte senki nem ismerte.

Igaz, hogy 1939-ben a Nemzeti Szalon egy kéthetes kiállításon megemlékezett róla, de ez rövidsége és a válogatás hiányossága miatt nem érte el célját, reálisan bemutatni az utolsó évek munkásságát. A kiállítás után néhányan észrevették értékeit, méltánytalan mellőzését. Sajnos kevesen voltak. Véleményük a második világháború és az azt követő kultúrpolitika miatt a feledésbe merült. Sümegi György érdeme, hogy 2003-ban megjelent dolgozatában ezekre felhívta a figyelmet. Kállai Ernő idézett értékelése szerint ahol az emberi alakot a pillanatnyi, véletlen helyzet keretében kapcsolja egybe a tájjal, ott kitűnő, ízig-vérig eleven, festői műveket alkotott. Öregkori képei között rendkívül meglepő értékek akadnak. (Sümegi György: Thormáról (és a nagybányaiakról) ismeretlen (?) művészettörténeti forrásokból. In.: Szakál Aurél: Thorma János 1870-1937. Kiskunhalas, 2003. 154.)

Munkácsy őszinte feljajdulását idézi Thormáról írt nekrológjában Dési Huber István. "Óh! mennyivel nehezebb megtartani a hírnevet, mint megszerezni!" (Korunk, 1938/1.) Az Aradi vértanúk szerzőjének hajdani példátlan sikere soha többé nem ismétlődött meg. Nagybánya lakóinak és Erdély népének őszinte gyásza kísérte utolsó útján a kolóniát és a festőiskolát személyében megtestesítő Thorma Jánost.

Forrás: Thorma János Múzeum

 


A Szilády Áron Társaság közlönye