Göncöl szekér a csillagképek közül a remény és a kitartás jelképe.
A honfoglaló magyarság csillaghite szerint Göncöl tudós, táltos ember volt. Amerre haladt, mindenkit meg gyógyított a szekerén található gyógyírokkal. Önmagán azonban nem tudott segíteni. Egy alkalommal eltörött a szekere rúdja. Kérlelte az embereket, hogy segítsenek, de azok rútul cserbenhagyták, ezért az Atyaisten a törött rúdú Göncöl szekeret örök emlékezetül az égre helyezte.

A Göncöl táltoshoz hasonlóan mi is igyekszünk felismerni, hogy hol van szükség a segítségünkre és szeretnénk gyógyírt adni a természeti, társadalmi bajokra. Eközben reménykedünk abban, hogy a törött rúdú Göncöl szekér mindannyiunk számára kellő figyelmeztetés arra, hogy segítsünk egymáson, problémáinkat együttműködve, egymáson segítve oldjuk meg

Reményik Sándor
HÉT VEZÉR

Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
A hét vezér nevén nevezzem el:
Álmos, Előd, Ond - jaj, olyan rég volt,
Nem is tudom tovább.
Tudják-e még a mai gyermekek,
Hogyan vezették népüket
Az ős-hazából Etelközön át,
Tovább, tovább?...
Hogy ez még nem jutott eszembe:
Hogy a Göncölszekér hét csillagát
Róluk nevezzem el!
Be szép volna, ha csillagokká lennénk
Mindannyian,
S követnénk őket tüskön-bokron át
A csillagbokros égi réteken
Keresni új hazát...

(Atlantisz harangoz - 1925.)

JÓZSEF ATTILA:
Ime, hát megleltem hazámat…

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. - Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers (1937) valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ugyancsak "létösszegző" vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: "E föld befogad, mint a persely". A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: "Ime, hát megleltem hazámat". Ez a megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a költemény minden további állítása. Az én által meglelt "haza" a sírhely - de már halálának sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: "halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen", most viszont: "halálom is hasztalan". Mert nincs szükség az "új világ" után áhítozó költőre, ahogy a "vashatos"-ra, a "vasgyűrű"-re sem: nem kell semmi olyan, ami szilárd, megbízható, de értéktelen. "Bolondot játszottak" vele, sokat vétettek ellene, holott "velük / voltam volna én boldogan". A sor végére került szót - "velük" - a szintagmaátvitel is kiemeli. József Attila számos versét írta dallam után, ismeretes, hogy nemcsak szerette a népdalokat, de a népköltési gyűjteményeket is behatóan tanulmányozta. Az Ime, hát megleltem hazámat... utolsó versszaka is népdal-parafrázis: "Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép aki párjával jár."