Diószegi Balázs

(1914. november 16. Kunszentmiklós - 1999 február 1. Kiskunhalas)
„Az utolsó magyar parasztfestő”

Tanulóévek

Diószegi Balázs 1914. november 16-án született Kunszentmiklóson. Édesapját, aki parasztember volt, a kisfiú megszületése előtt behívták katonának, majd a frontra került. Fiát csak fényképről ismerhette, mert hamarosan elesett a háborúban. Az ifjú Diószegi iskoláit szülővárosában végezte. Már általános iskolás korában egyre több diáktársát, tanárát örökítette meg humoros skiccein. Rajzkészségét a református gimnáziumban fejlesztette tovább, ahol Gál Sándor festőművész-rajztanár tanítványa volt.

1933-ban, az érettségi után beiratkozott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára. Az itt töltött évek új horizontot nyitottak meg előtte: nem csupán a nagyváros, hanem a főiskola légköre is jelentős befolyással volt rá. Különösen alakrajztanárától, Rudnay Gyulától tanult sokat. Ezekhez az évekhez fűződik barátsága Tóth Menyhérttel is, aki később szintén a Duna-Tisza közén, a Kalocsa melletti Miskén telepszik le és itt alkotja meg monumentális életművét, amely sok vonatkozásban kiegészíti és ellentétét is képezi Diószegi festői oeuvre-jének.

A főiskolás évek további érdekessége Diószegi és Szalay Lajos találkozása. Mindketten imádtak rajzolni és ez a szenvedély összehozta őket a Rudnay-kurzus legendás korrektúráin. Később a grafikai tanszéken is gyakran rajzoltak együtt, és Szalay, az idősebb hallgató vonalas, tónus nélküli rajzainak bravúros könnyedsége lenyűgözte Diószegit. A rajz szeretetén kívül néhány egyéb közös vonás kapcsolta össze őket. Mindketten meditatív alkattal bírtak, fejlett volt szociális érzékük, és rajongtak Arany János valamint Ady Endre költészetéért.

Diószegi első ismert találkozása Nyíregyházával a még a főiskola harmadik évében, 1936-ban történt. Ekkor a város melletti Sóstón részt vesz a Rudnay tanítványok nyári művésztelepén, majd kiállításán. Spányi Géza festőművész így ír a Szabolcsi Szemlében: "Nyíregyháza évről évre vendégül látja a Sóstón Rudnay mester tanítványainak egy csoportját, akik az idén is bemutatták mintegy százötven rajzban és képben a nyári szorgalmas munka eredményét. A kiállítást Szohor Pál polgármester nyitotta meg, aki a legnagyobb elismeréssel adózott a tehetséges fiatal gárda művészetének. … Diószegi Balázsnak néhány igen sikerült akvarelljét láttuk, akarva - nem akarva a legtisztább japán stílusban. Igen jók tájképei is, az előtérben egy-egy jó rajzú fa könnyed odavetésével."

A nyíregyházi képzőművészeti szabadiskola

Nyíregyháza tehát nem volt ismeretlen Diószegi számára, amikor 1943-ban a korabeli kultúrpolitika a Nyíregyházi Tanítóképzőbe helyezte. Nyíregyházi tartózkodása festészetének igen fontos állomása, ahol az expresszionista indulóéveket követően művészi identitására ébred: az alföldi táj és az alföldi emberek világa felé fordult művészi érdeklődése, de emellett jelentős művészetszervező munkát is végez: többed magával képzőművészeti szabadiskolát szervez, amely 1946 novemberétől a népi kollégiumi mozgalomhoz csatlakozva Bessenyei György Képzőművészeti Népfőiskola néven folytathatta még egy ideig a tevékenységét.

Diószegi, aki egyik tanára és helyettes vezetője a közösségnek, e-képp összegezte a Szabadiskola tevékenységét:"Célunk volt, hogy magyar lelket, magyar kultúrát adjunk a magyar nép széles rétegeinek Szabolcs vármegyében. Föl akartuk karolni a szegény, elhagyott, de tehetséges ifjúságot, hogy a magyar lelket, a magyar kultúrát, a magyar tragédiát megismerje, mert ez az ifjúság ténylegesen részese volt ennek a tragédiának. Mi, művész-nevelők pedig szintén ebből az ifjúságból kerültünk ki. Ez az álmunk most lassan kezd valóra válni.(…) 1946-ban csak egy szűk kis szoba állt a rendelkezésünkre, de még az évben megrendezett kiállításunk eredményeképpen, amelyen a Népfőiskola hallgatóinak kiállított munkái meggyőzték felsőbb hatóságinkat, az iskola komoly munkájáról, több oldalról is kaptunk támogatást. (…) A város polgármesterének, kulturális vezetőjének, valamint a szabadművelődés vezetőjének a megértő támogatása révén, ma már egy öt helyiségből álló épületben van a Népfőiskola. (…) Az iskola tanárai a fiatalabb művésznemzedékhez tartoznak. Időnként és anyagi helyzetünknek megfelelően szerepelünk egyes budapesti kiállításokon is. Nyíregyházán az évenként megrendezett kulturális hetek keretében mutatjuk be legújabb alkotásainkat. Sajnos, vidéken élő művészek helyzete elszomorítóbb, mint a fővárosban. Ösztöndíjak, időszerű állandó vásárlások stb. nincsenek, de élmény, földszag és falusi levegő, amelyek hiányoznak a fővárosi képekből, itt azonban megtalálhatók. Nagyon helyes volna, ha az illetékes tényezők nagyobb figyelmet szentelnének az ilyen vidéki kiállításoknak, mert bizony vidéki művésznek egy fővárosi kiállításon való részvétel gyakran félévi keresetét veszi igénybe."

Diószegi szeretett Nyíregyházán dolgozni. Diákjai közül többen képzőművészek, irodalmárok lettek, akik később hálával említették a Diószegivel együtt töltött napokat. Berecz András, Huszár István, Cs.Nagy Sándor, Soltész Albert, Óvári Sándor, Palicz József, Tóth László festőművészek, Csizmadia István szobrász, Pál Gyula főiskolai tanár, Váczi Mihály költő, és az irodalomtörténész Czine Mihály, mesterükről szólván mindig kiemelték annak emberségét és legendás pedagógiai érzékét. Berecz András így emlékszik vissza: "A szabadiskolában sokan voltunk, akik komolyan vettük póz nélküli korrektúráit. Rendszeresen együtt rajzolta velünk a szegényházból felhozott öreg bácsikat, néniket, markáns arcú modelljeinket."

Czine Mihály így emlékszik vissza: "Hálás vagyok azoknak, akik útnak indítottak. Ezek közé tartozik Diószegi Balázs festőművész-tanár. Habár nem sok kézügyesség szorult belém, mi tagadás. Csupán macskát tudtam rajzolni, noha azt is nyúlnak nézték. Először tőle hallottam Dosztojevszkijről. Nagy hatással volt rám személyisége, kisugárzó embersége. Sokat köszönhetek a pedagógus, a művész Diószegi Balázsnak."

A tanártárs és jó barát, Makay László, a későbbi kisvárdai múzeumigazgató pedig e képp emlékszik a Bessenyei Képzőművészeti Népfőiskolára: "Az intézmény vezetésével megbízott Berky Nándor szobrászművészen kívül senki nem volt ennek kitartóbb nevelője és senki nem gyakorolt olyan mély benyomást a népfőiskolásokra, mint Diószegi. Nagyon szerette a tehetséges fiatalokat. Hitt bennük, segített megoldani minden problémájukat, sokszor velük együtt dolgozott, s rendszerint a foglalkozások befejezése után is órákat töltött közöttük, mindennapi és művészi gondjaikról beszélgetve, vagy valamelyikük hegedülését, citerálását hallgatva."

A szabadiskola életre szóló művelődési igényt ébresztett diákjaiban és magas hőfokra fűtött emberi kapcsolatokat követelt tőlük. Az oktatás komplett rendszerben működött: művészeti gyakorlat és művészettörténet, néprajz, közismereti tárgyak, de a francia nyelv tanítása is szerepelt a tárgyak között. Az odalátogató Kmetty János festőművész el volt ragadtatva az iskolában tapasztalt szellemiségtől, mivel az iskola nemcsak korszerű műveltséget adott, de a tanítás nyitott volt, az órákat bárki szabadon látogathatta, a tanárok és diákok viszonya kollegiális volt.

A korrigáló tanár Diószegi is csak annak segített, aki megkérte erre, mivel senkire sem akarta ráerőszakolni saját szemléletét. Módszerével a diákokat önállóságra nevelte és a maguk iránti egészséges szkepszist, az önreflexió iránti igényt erősítette bennük. Magánemberként is szívesen látta vendégül diákjait, rendszeresen meghívta őket a műtermébe, ahol többen ilyen alkalmakkor hallottak először Dosztojevszkijről, máskor angol nyelvű Ady-fordítását hallgatták, vagy a versek illusztrációit nézték meg. A bensőséges tanár és tanítvány viszony nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ebben az időben az ország összes megyéje közül Szabolcsból kerültek legtöbben a Budapesti Képzőművészeti Főiskolára, amiben nem kis szerepe volt a Szabadiskolának és tanárainak.

Alkotói korszakok

Diószegi első, mai értelemben is kiemelkedő alkotása, a Fekete tehén című kép, egyértelműen Nagy István befolyását mutatja. A képen havas domboktól körülvéve egy óriási, sötét kucsmatetős ruszin házat látunk, előtte apró fekete tehénnel. Az arányok túlzásai a népmesék hangulatát idézik, és jelzik Diószeginek a paraszti életet mitizáló formában megörökítő hajlamát. Az egész teret uraló, hatalmas tető olyan meseszerű formaelem, amely később is rendszeresen visszatér Diószegi műveiben.

Ebből a korszakból származó másik típusalkotó műve a Zsuzsi néni varjakkal című olajkép. A sárga falú parasztház udvarán fekete kendős, sötét ruhát viselő parasztasszony, Diószegi nyíregyházi háziasszonya, Zsuzsi néni lépked nehézkes mozgással, a kezében vödrökkel. Háta mögött kopár fa alatt három varjú csipkedi a lehullt magvakat, az ágakról két társuk figyel. Intim és monumentális a tér kialakítása. Először jelenik meg Diószegi műveiben a varjú, mint az öregasszonyi lét szimbóluma. Ez a fekete madár Diószegi művészetének egyik visszatérő, emblematikus motívumává lesz.

Az 50-es években az ideológiai színt vallás kényszerénél nagyobb befolyással volt művészetére, hogy érdeklődése az akkoriban már veszélytelennek ítélt, az optikai látszat törvényeit követő, poszt-nagybányai alkotómódszerek felé fordult, mint azt a nagy számban készült önarcképek tanúsítják. Egyik ilyen típusú műve, a Festő a kertben (1955), zöld növények között, a szabadban felállított festőállvány előtt mutatja Diószegit. A határozott és mégis könnyed ecsetvonásokkal megfestett kép az élmény frissességét, a nyári napfény hangulatát közvetíti. A sok önarckép ugyanakkor Diószegi befelé fordulását, szakmai lehetőségeinek korlátozását sejteti.

A negyvenes évek végétől a festő kényszerhelyzetbe került, de ez olyan pozitív fejleményt is hozott művészetében, amelynek igazi jelentősége majd csak évtizedekkel később mutatkozott meg. Diószegi erényt faragva az ideológiai blokád kényszeréből - és eleget téve kiránduló hajlamának -, ha tehette visszavonult a művészeti nyilvánosságtól, és ezekben az években bejárta az egész szabolcsi vidéket. Élményei abban erősítették meg, hogy olyan festészet megteremtésére törekedjen, amely a népdalok, a népi építészet és viselet eredeti közegéből, a népi kultúrából sarjad.

Mindig is lokális művészetet akart, és ezt most a földrajzi hely legmélyebb rétegében, a nyírségi és kiskunsági parasztélet világában találta meg. Évtizedekkel később így fogalmazott: "Nyíregyházán életem legkedvesebb éveit töltöttem. Ezt a 14 esztendőt festészetemből sem lehet kitörölni. Motorkerékpárral bebarangoltam az egész megyét. Sokat festettem, és sok élményt raktároztam el akkor. Szerettem az enyhe ívű hajlatokat, a homokbuckák közül feltűnő kék eget, szerettem az egészen sajátos fényviszonyokat. Rádöbbentem, hogy az itt élő feketeruhás emberek, mint szülőföldem kunjai, vonzzák ecsetemet. … Festészetem jelentős korszakának tartom ezt az időt. … Bár piktúrámat nem értette mindenki; túlságosan modernnek tartották. Az első egyéni kiállításomat is Nyíregyházán rendeztem meg 1948-ban. Fekete színeim akkor már irritálták a hivatalos művészetpolitikát, az 50-es évek helytelenül értelmezett szocialista realizmusa gátolta kibontakozásomat."

Valóban, a kor mesterkélten optimista, heroizáló szemléletéhez nem illeszkedett Diószegi komornak tűnő festészete. Ha a festő nyilatkozatait és életművét összevetjük, akkor azonban némi zavar mutatkozik. Diószegi maga is számtalanszor említette, hogy ekkoriban "látvány után" festett. Ez cáfolja a fekete színről mondottakat, ugyanis tény -ezt képei bizonyítják-, hogy ő a formát és a színt, még naturalista keretek között is szimbolikus és kompozícionális szándékkal használta. Számára a látvány ezért csak az alkotói invenció kiindulópontja lehetett, és ennek megfelelően az ábrázolt világ soha nem egy pontosan és aprólékosan rögzített másolatként jelenik meg a műben. Bár Diószegi stílusának kiindulópontja a külvilág optikai felismerhetősége, de mindezt erősen stilizáló, jelképes formákba öltözteti.

Ezt a jegyet viseli magán az első olyan képe, a Kun legény (Kunszentmiklósi paraszt, Legény 1954), amely már a később megfogalmazott "parasztfestő" program közvetlen előzményének tekinthető. A kép fekete felöltőt, fekete kalapot és fehér inget viselő vaskos kun legényt ábrázol, aki dacos testtartással áll szemben a külvilággal. A figura összhatása komor, alakja tömbszerű és az egész forma szigorú, zárt kontúrokba, szűk képkeretbe foglalt. Ökonomikus, kesernyés és lényegre törő szemlélet, amihez hasonlóval számtalanszor találkozunk a népművészet különböző alkotásain.

Diószegi "parasztfestő" programja kezdetben a naturalisztikus hatású, poszt-nagybányai festészet stiláris jegyeit viseli magát, amely az idő múlásával határozott fejlődésen megy át. De ekkor kristályosodik ki a rá jellemző "vizuális attitűd", amely a valóság optikai elemeinek megőrzésével a látvány jelképteremtő összegzésére törekedik. Ez a program az ötvenes években Szabolcsban szerzett élményeken és felismeréseken alapul, amikor Diószegi elfordul a hivatalos művészet szemlélettől, de a modernizmusok folytonos újító kényszerétől is, és a jelenben továbbélő távoli múltra tekint, a népi gyökerek, a paraszti lét esszenciális megörökítésének igényét vallva magáénak. A Kun legény által - és több, akkoriban festett kép által - megkezdődik visszatérése a múltba, Kiskunságba, de egyidejűleg a konkrét földrajzi hely fölé emelkedik, miután egy alapvetőbb, határoktól független tradíciót fedez fel magának. Ezt a tradíciót a képzőművészeti formába átmenteni, a tradíció mindennapi működését a pillanatnyi élethelyzettől és látványtól magasabbra, a múló időtől érinthetetlen szintre helyezni, szimbolikussá tenni, ez volt ekkor még ki nem mondott célja.

Diószegit nyitottsága, intellektuális érdeklődése azonban más képek festésére is ösztönözte. A később önmeghatározásként, talán gyűjtőfogalomként is használt "parasztfestő" titulus azonban nem kizárólag a paraszti élet megörökítőjét fedi. Kisvárosi környezetében, Nyíregyházán, majd a Kiskunságba visszaköltözése után is, az életmű jelentős hányadát kitevő urbánus életképet, utcarészletet festett. Művészi tevékenységét egész életében végig kíséri ez a másik, kevésbé tudatos és szisztematikus alkotói program, amelyben Diószegi a saját mindennapi környezetének képeit alkotja meg, a kisvárosi zsánerképeket. Ide tartoznak a Nyíregyházi fiákeres (1947), a Villamoson (1948) vagy a saját lakóházát megörökítő Szarvas utca (1954) című festmények.

1957 elején édesanyja megbetegszik és Diószegi úgy dönt, hogy visszaköltözik a Kiskunságba. Először a kecskeméti tanítóképzőben próbál elhelyezkedni, de összeköttetései révén helybeli vetélytársa kapja meg az állást. Mivel döntése végleges, megkísérel a volt gimnáziumában, Kunszentmiklóson elhelyezkedni, azonban ott nincs üres tanári állás. Ekkor jelentkezik Halász Géza, a kiskunhalasi Szűts József Általános iskola igazgatója, egyben amatőr festő, aki szolgálati lakást és általános iskolai tanári állást ígér neki. Diószegi elfogadja az ajánlatot és az év nyarán Kiskunhalasra költözik. Életének ezzel egy fontos korszaka lezárul.

A volt tanítványaival, nyíregyházi tanártársaival azonban továbbra sem szakad meg kapcsolata. Rendszeresen visszatér Szabolcsba, és az ottaniak is változatlanul közülük valónak tekintik, szeretettel gondolnak rá. Kiállításokra és művésztelepekre hívják, mint helyi művészt tartják számon. Diószegi Kiskunhalas és Kunszentmiklós között osztja meg ezt követően ideje nagy részét, de emlékei, vázlatai alapján tovább festi a szabolcsi képeit. A valóságos, fizikai jelenléten túl a helyek közötti átjárást így az emlékezés segítségével is gyakorolja: nyíregyházi éveiben is fest kunszentmiklósi képeket - elsősorban édesanyjáról, és szülőhelye utcáiról, polgárairól -, majd kiskunhalasi lakosként folytatja ezt a szokását, kiegészítve a távoli Szabolcs-Szatmár által inspirált képekkel. 1957-ben 43 éves korában, élete delelőjén áll, művészetét már két táj, két település vallja magáénak, és ő mindkét helyen otthon van. De művészete legtermékenyebb korszaka, az összegzés, a szintézis még ezután következik.

Az 1960-as évek elejétől fokozatosan találja meg végleges festői világát. Ennek az új hangnak, a Diószegire ezután mindvégig jellemző egyéni stílusnak fő jegye a tőmondatos fogalmazás, a drámaiság, és a tájábrázolástól egyre inkább a jelképalkotásig való mozgás, a kompozíció szigora. Az új stílus keresése tematikai és kompozicionális leegyszerűsödést eredményez. Egyre filozofikusabb, meditatív jellegű alkotóvá lesz, aki műveiben az évszázados tradíciójú rideg kun paraszti lét eszenciáját jelvényszerű tömörséggel és tiszta, ám expresszív színekkel képes összefoglalni.

A fekete szín körülbelül a hatvanas évek végétől játszik olyan döntő szerepet Diószegi Balázs művészetében, mint a fehér Tóth Menyhértében. A paraszttársadalom két ünnepi színe, a fehér és a fekete festőileg kiválóan alkalmas a kontrasztos kifejezésmódra. Ennek egyik megjelenési formája a képeken sűrűn feltűnő varjú-motívum. Egyik interjúban Diószegi a következőket mondta a fekete szín használatáról: "Olyan képeket kell festeni, hogy aki látja, sohase felejtse el. Régebben különösen szememre hányták, hogy sokat használom a feketét. Az ilyenek nem tudták, vagy nem tudják, hogy a fekete is szín, ezért gondolják, hogy pesszimista vagyok. Pedig dehogyis vagyok az. Csak azt mondom, sokféle, sok formájú és sok színű virág van a Földön. De mi lenne, ha mindenki tulipánt festene?"

Az 1970-es évek további gyakran visszatérő forma-motívumai a monumentálisan megjelenített emberpárok alakjai, valamint az öregasszony figurák. Különösen sokszor festi meg édesanyját. Ez az évtized művészetének virágkora, de egyben a legmagasabb szintű szakmai elismerést is meghozza számára. 1977-ben gyűjteményes kiállítása nyílik meg a budapesti Műcsarnok több termében, majd 1980-ban életművét Munkácsy-díjjal ismerik el. 1987-ben Kiskunhalas város közgyűlése életjáradékot szavaz meg Diószegi Balázs számára, és ezzel egy létrehozza a Diószegi-gyűjteményt, amelyet állandó kiállításon jelenlegi helyén, a Végh-kúriában mutatnak be. 1997-ben művészi és pedagógiai tevékenysége megbecsüléseként Kiskunhalas város a díszpolgári kitüntetést adományozza számára. 1999 február 1-én hal meg Kiskunhalason. Kunszentmiklóson temetik el. Ma Kisvárdán, Kunszentmiklóson és Kiskunhalason található önálló Diószegi-gyűjtemény.

Dr. Szűcs Károly

Elismerései

1971: Székely Bertalan-díj;
1974: Bács-Kiskun megye művészeti díja
1980: Munkácsy-díj
1980: Kiskunhalas Pro Urbe díja
1998: Kiskunhalas város díszpolgára

Mesterei:

Rudnay Gyula, Szőnyi István.

Egyéni kiállítások:

1948 - Jósa András Múzeum, Nyíregyháza
1961-63 - Gyula - Békéscsaba - Debrecen - Thorma János Múzeum, Kiskunhalas
1962 - Derkovits Terem, Budapest (kat.)
1967 - Thorma János Múzeum, Kiskunhalas [Szebenyi Imrével]
1970 - Fényes Adolf Terem, Budapest1973 - Kanizsa (YU)
1974 - Katona József Múzeum, Kecskemét
1976 - Városi Művelődési Központ Nyíregyháza
1977 - Műcsarnok, Budapest1982 - Móra Ferenc Múzeum Szeged - Tokaji Galéria
1998 - Kecskeméti Képtár 1981 óta önálló kiállítása van a kiskunhalasi Végh Kúriában.

Válogatott csoportos kiállítások

1942 - Magyar művészetért, Műcsarnok, Budapest
1947 - Magyar Képzőművészek Szabadszervezet Vidéki Csoportjának I. kiállítása, Ernst Múzeum, Budapest
1957-80 - Bács-Kiskun megyei csoporttárlatok, Kecskemét - Budapest - Kanizsa (YU).

Művek közgyűjteményekben
Jósa András Múzeum,
Nyíregyháza - Katona József Múzeum,
Kecskemét - Magyar Nemzeti Galéria,
Budapest - Rétközi Múzeum,
Kisvárda.