Ime, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy uj világ, jog, föld. - Törvényünk háborús még s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába, megállapithatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, ki tűzhelyet, családot, már végképp másoknak remél.
Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers (1937) valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ugyancsak "létösszegző" vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: "E föld befogad, mint a persely". A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: "Ime, hát megleltem hazámat". Ez a megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a költemény minden további állítása. Az én által meglelt "haza" a sírhely - de már halálának sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: "halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen", most viszont: "halálom is hasztalan". Mert nincs szükség az "új világ" után áhítozó költőre, ahogy a "vashatos"-ra, a "vasgyűrű"-re sem: nem kell semmi olyan, ami szilárd, megbízható, de értéktelen. "Bolondot játszottak" vele, sokat vétettek ellene, holott "velük / voltam volna én boldogan". A sor végére került szót - "velük" - a szintagmaátvitel is kiemeli. József Attila számos versét írta dallam után, ismeretes, hogy nemcsak szerette a népdalokat, de a népköltési gyűjteményeket is behatóan tanulmányozta. Az Ime, hát megleltem hazámat... utolsó versszaka is népdal-parafrázis: "Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép aki párjával jár."
Az Ime, hát megleltem hazámat... kezdetű vers (1937) valószínűleg a költő utolsó költeménye. Ugyancsak "létösszegző" vers, de alapgesztusa már a búcsúzás. A végső megnyugvás rezignált szavaival veszi tudomásul az én, hogy nem térhet ki sorsa elől: "E föld befogad, mint a persely". A vers felütése egy meditáció eredményét összegezi: "Ime, hát megleltem hazámat". Ez a megvilágosodás, felismerés a vers alapmondata. E versmaghoz kapcsolódik, ezt magyarázza a költemény minden további állítása. Az én által meglelt "haza" a sírhely - de már halálának sincs értelme. Az ifjú József Attila még azt írta: "halált hozó fű terem / gyönyörűszép szívemen", most viszont: "halálom is hasztalan". Mert nincs szükség az "új világ" után áhítozó költőre, ahogy a "vashatos"-ra, a "vasgyűrű"-re sem: nem kell semmi olyan, ami szilárd, megbízható, de értéktelen. "Bolondot játszottak" vele, sokat vétettek ellene, holott "velük / voltam volna én boldogan". A sor végére került szót - "velük" - a szintagmaátvitel is kiemeli. József Attila számos versét írta dallam után, ismeretes, hogy nemcsak szerette a népdalokat, de a népköltési gyűjteményeket is behatóan tanulmányozta. Az Ime, hát megleltem hazámat... utolsó versszaka is népdal-parafrázis: "Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép aki párjával jár."